Egy kísérlet a totalitárus elmélet leporolására (Anne Applebaum: Vasfüggöny. Kelet-Európa megtörése, 1944–1956. Európa Kiadó, Budapest, 2014. 610.)

Anne Applebaum most bemutatásra kerülő műve 2012-ben jelent meg angol nyelven, és 2014-ben vált elérhetővé magyarul az Európa Kiadó gondozásában Szabó Hedvig fordításában. Applebaum első jelentős sikerét a Gulágról írt, Magyarországon két kötetben megjelent munkájával érte el, amiért 2004-ben Pulitzer-díjat kapott. Applebaum nem szaktörténész, ennek ellenére angol nyelvterületen az 1944 és 1956 közötti Szovjetunió és Kelet-Európa története szakértőjének számít. A most bemutatott kötete is jelentős figyelmet kapott, amelyet jól mutat, hogy két jelentős irodalmi díjat is kapott: 2012-ben a „National Book Award”-ot 2013-ban pedig a  „Cundill Prize”-t.

Applebaum ebben a 600 oldalas művében nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy részletesen bemutatja Kelet-Európa 1944 és 1956 közötti történetét. A kötet megírása „több mint hat évig tartott” (519), és ezen idő alatt, ahogy az a jeygzetekből is kiderül, rengeteg levéltári és könyvészeti forrást felhasznált. Mindezek mellett az általa készített interjúk és beszélgetések is helyet kaptak a kötet törzsszövegében.

Ahogy azt már említettem, Applebaum Kelet-Európa történetét ígéri, de már a Bevezetőben világossá teszi, hogy csak Magyarország, Kelet-Németország és, mindenek előtt, Lengyelország történetét kapjuk. Arra, hogy miért éppen ezt a három országot választotta, a következő választ adja: „Nem a hasonlóságok miatt választottam ez a három országot, hanem azért, mert oly szembeötlőek a különbségek” (28). Ugyanakkor Kelet-Európa története még egy ok miatt nem teljesen valós: Applebaum ugyanis inkább a sztálinizmus kialakulásának és működésének a történetét dolgozta fel, és nem a régióét. Ehhez ugyanis ki kellett volna lépnie abból a vizsgálati keretből, amelyet önmagának állított fel a totalitárius paradigma használatával. Erről így ér a kötet Bevezetőjében: „A »totalitarizmus« tehát továbbra is egy hasznos és szükséges gyakorlati megnevezés. Rég itt az ideje, hogy leporoljuk” (19), majd egy kicsivel később: „Legfőképp annak próbáltam utánajárni, milyen az igazi totalitarizmus (nem az elméleti, hanem a gyakorlati totalitarizmus!), és az hogyan befolyásolta sok millió európai életét a 20. században”. (32)

Applebaum a kötet során tehát a Hannah Arendt, Carl J. Friedrich és Zbignew Brzezinski fémjelezte totatlitárus elmélet segítségével igyekszik bemutatni Kelet-Európa 1944 és 1956 közötti történetét. A totális rendszer kiépülésének feltételéül Friderich és Brzezinski hat kritériumot állapított meg: „hivatalos és egyeduralkodó ideológia, amely az emberi létezés minden kérdésére végső magyarázatot tartalmaz; hierarchikusan szervezett, többnyire vezérelvű uralkodó egypárt; a fegyveres erő monopóliuma; a tömegkommunikáció ellenőrzése; terrorisztikus rendőrségi ellenőrzés […] központilag irányított gazdaság [, amely] jelentős mértékben felügyeli és korlátozza az államot”.[1] Applebaum Arendttel együtt az ideológiát tekinti a legfontosabbnak, amely az egész rendszer mozgatórugója.[2]

A kötetben két nagy szerkezeti egységen belül  nem időrendben, hanem különböző tematikus egységek szerint tárgyalja a szerző által fontosnak vélt témákat. A téma kifejtése tehát két részben és 18 fejezetben kerül kibontásra. Az első rész a Csalóka hajnal címet viseli, és tulajdonképpen a vizsgált három ország rendszerszintű átalakítását mutatja be, tehát mintegy makroszinten elemzi Magyarország, Lengyelország és Kelet-Németország 1944 és 1948 közötti történetét. A figyelmes olvasó könnyen észreveheti, hogy az első rész fejezetcímei tulajdonképpen a totális állam ismertetőjegyei: az erőszakszervezetek feletti diszponálás (A rend őrei), az erőszak megnyilvánulása az ellenfelekkel szemben (Erőszak), a civil szervezetek eliminálása és a civil társadalom feletti teljes kontroll (Az ifjúság), a tájékoztatás egypárti monopóliuma (A rádió), és végül a politikai élet (Politika) és a gazdaság állami felügyelete (Gazdaság). Az első három fejezet (A nulladik óra, a Győztesek és A kommunisták) pedig a rendszer kiépítésére való felkészülést tárgyalja. A második nagy egység a Klasszikus szátlinizmus címet viseli. Ebben a részben Applebaum figyelme a mikroszintű politikai és társadalmi (A reakciós ellenség, A belső ellenség, Homo Sovieticus, Kelletlen kollaboránsok, Passzív ellenállók) valamint kulturális változásokra (Szocialista realizmus, Eszményi városok) terelődik az 1949 és 1956 közötti időszakban. A kötet a Forradalmak című fejezettel zárul. A fejezetek feléppítése azonos sémát követ: egy rövid általános bevezető után bemutatja, hogy a megvizsgált három országban hogyan zajlottak le a fejezetcímben felvetett témák, majd a végén szintén általánosítva levon egy egységes következtetést.

Applebaum érdeklődésének középpontjában tehát a sztálini rendszer létrejöttének és fennmaradásának okai állnak. Applebaum nem  kevesebbet állít, mint hogy „Közvetlenül a Szovjetunió 1941-es náci megszállása előtt a szovjet hatóságok megkezdték Kelet-Európa […] átalakításának terveit”. (23) Ez az alapgondolat aztán végig meghatározó marad a kötet folyamán, amely annyiban finomodik, hogy a Szovjetunió csak 1944-től kezdi meg a szovjet rendszer kiépítését a régióban. Applebaum szerint létezett egy Terv, amely szerint megtörtént a régió szátlinizálása. Mindent összefoglalva a mű alalpgondolata következő: a Szovjetunió egy, a két háború között született terv alapján 1944 végén fogott hozzá Kelet-Európa átalakításához, és a kezdetektől fogva tudatosan törekedett a szátlini rendszer kiépítésére, és 1947-ben, a Kominform létrehozásával csak az irányvonal változott. A kötet második részében a már kialakult rendszerrel foglalkozik, a klasszikus sztálinizmussal, amely viszont szerinte nem ért véget 1953-ban, hanem egészen 1956-ig kitartott.

A kötet ismertetése során nem célom, hogy részletesen bemutatssam az egyes fejezetek tartalmát. A recenzió során csak a vizsgált elmélet megjelenését részletezem.

A legelső lépés, amelyet fontosnak tart, hogy magának a tervnek a létét bizonyítsa. Ezt tulajdonképpen az első három fejezetben meg is teszi. Applebaum szerint ketté kell választani a Vörös Hadsereg közvetlen bevonulása után történteket, mert bizonyos attrocitások nem tartoztak a tervhez. Ilyenek a lakosság ellen irányuló erőszakos cselekmények (lopások, rablások, nemi erőszak), amelyek a német hadsereg szovjetunióbeli bűncselekményeire volt viszontválasz. A gazdasági jóvátétel, amely eleinte a német tulajdonban lévő gyárak és üzemek leszerelése votl, az viszont már 1943 óta tervezett folyamat volt. Ugyanúgy, ahogy a kommunizmus majd később a sztálinizmus kelet-európai exportja is szinte már a kezdet kezdetétől foglalkoztatta a bolsevik párt vezetőit. Azt ugyan Applebaum sem tagadja, hogy ennek a tervnek 1944-ben bizonyos finomítása történt meg, hiszen ekkor a kommuniszmus elérést mint végcélt több évtizeddel eltolták és megelégedtek azzal, hogy a kelet-európai kommunista pártok részt vesznek a háború utáni politikai életben és igyekeznek minél jobb pozíciókat elfoglalni annak érdekében, hogy a hatalom teljeskörű megragadása ne érje váratlanul őket. Az ehhez szükséges káderállomány ideológiai kiképzést már idejekorán megkezdték. Az elbukott 1918-1920-as forradalmak után sok kommmunista menekült a Szovjetunióba, ahol aztán a helyi kommunisták mindent megtanítottak nekik. Ebben különösen fontos szerepet játszott az 1919-ben alapított Komintern valamint a szovjet titkosrendőrség. Mindez a folyamat felgyorsult a Szovjetunió elleni 1941. évi német támadás után, és már nem csak az emigráns kommunistákat, hanem a hadifoglyok közül is kiválasztottak a feladatra alakalmasnak vélt embereket. Így tulajdonképpen minden adva volt ahhoz, hogy a sztálinizmus megvalósítható legyen a háború után. Amikor pedig a Vörös Hadsereg elindult Berlin felé Kelet-Európán keresztül, a nyomukban mentek a moszkoviták is, hogy elfoglalják a helyüket hazájuk politikai életében Moszkva utasításai szerint. Abban, hogy a a szovjet terjeszkedési politika akadálytalanul mehetett végbe, Applebaum felveti a nyugati szövetségesek (az Egyesült Államok és Anglia) felelősségét is, akik önös stratégiai és politikai érdekeik miatt teljesen lemondtak Kelet-Európáról és minden figyelmüket Nyugat-Európára fordították.

A háború befejezése után a kelet-európai régióban gyakorlatilag a Vörös Hadsereg vette át az irányítást. Bár alakultak koalíciós kormányzatok, a döntő szót minden esetben a szovjetek mondták ki. Ez a vesztes államok tekintetében nem is tekinthető furcsának a békeszerződés aláírásáig, azonban a szövetségesekkel együttműködő országokban ez nem volt teljesen magától értetődő. Ennek ellenére a szovjet befolyás ezekben az országokban ugyanolyan mértékű volt, mint a vesztes országok esetében. Mivel az terv szerint nem azonnali kommunizmus bevezetése volt a cél, így engedélyezték a pártok megalakulását, az egyházak jelenlétét, a szabad sajtót és a választások megtartását. Egyedül a teljesen szovjet minta alapján megszervetett titkosrendőrség (politikai rendőrség, államvédelem) állt a kommunista pártok kizárólagos felügyelete alatt. Ennek legfőbb oka az volt Applebaum szerint, hogy a szovjetek a helyi kommuinstákkal együtt  az erőszak alkalmazásával történek a céljuk felé. Azonban a háború után az erőszak már jól szervezetten működött, és főként az ellenségeik ellen használták. Ezek kezdetben a nácik és a velül kollaborálók voltak, de ezt a címkét bárkire rá lehetett sütni, aki nem értett egyet a kommunisták céljaival és/vagy módszereivel. Mindezekkel a politikai rendőrség a politikai életet is nagy mértékben befolyásolta, amelyek a szerző szerint jelzések voltak arról, hogy mi az, ami már nem elfogadható az új rendszerben. Az erőszak első látványos megnyilvánulása a nemzetiségek és a kisebbségek ellen történt. Mindez két okra vezethető vissza Applebaum szerint: a második világháború végén a német nemzetiségek kitelepítése a német betelepítésekre adott válasz volt. A németség kiűzése Kelet-Európából nemzetközileg elfogadott és széles körben támogatott program volt, amely végrehajtása potsdami egyezmény alapján történt. A másik ok, hogy maga Sztálin is az 1930-as években több etnikai tisztogatást hajtott végre a Szovjetunióban. A különböző lakosságcserék azonban nem voltak támogatottak, így ezeket „önkéntes” alapon hajtották végre. 1945–1946-ban sok zsidók ellen elkövetett attrocitás is történt, amelyet a rendőrség és a hadsereg nem tudott megakadályozni, vagy nem is akart. A nemztiségek és a zsidóság elleni fellépés eszköz volt a párt kezében. Holgy népszerűségüket növeljék, képesek voltak mindenki másnál jobban részt venni ezekben a harcokban. De nem csak a nemzetiségek és a kisebbsgéek ellen követtek el erőszakot. A kommunisták mindent megtettek azért, hogy felszámolják a pártjuktól függetlenül működő civil szervezeteket. Ezeket ugyanis nem tudták felügyelni és véleményük szerint ideológiailag káros befolyás alá is kerülhettek. Leginkább az ifjúsági csoportok ellen léptek fel. Az ifjúságban látták a jövőt, a Homo sovieticust, és mélyen hittek abban, hogy propagandával és megfelelő neveléssel az emberek átalakíthatóak. Ezért minden eszközt bevetettek, hogy maguk mellé állítsák őket. Először szép szóval, ígéretekkel, aztán, amikor ez nem működött, akkor erőszakkal. Applebaum úgy látja, hogy a születőben lévő totális állam nem volt képes elviselni azt, hogy rajta kívül más is befolyást gyakorolhat az emberekre. Az erőszak tehát nemcsak társadalmi, hanem ideológiai alapon is megjelenik a könyvben, amelynek célja, hogy egy olyan államot teremtsenek meg, amelyben nincs helye a vitának, a véleménykülönbségnek, de még az apolitikus embereknek sem. Az ideológia közvetítésére pedig a legjobb eszköz a tömegmédia fölötti befolyás megszerzése volt. A nevelésre és a propagandára a rádiót tartottak a legmegfelelőbbnek. Ennek megfelelően a Vörös Hadsereg szinte mindenhol azonnal megkezdte a rádióadások sugárzását. A rádiókat szintén a kommunisták irányították, főként a szovjet tanácsadók. Mellettük dolgoztak a helyi, megízható kommunisták. Kezdetben igyekeztek kerülni a kommunista propagandát, a marxista nyelvezetet, de még a Szovjetunió dicsőítését is. Az elbukott 1945–1946-os választások után azonban mindez megváltozott. Már nyíltan hidették a kommunizmust, folyamatos propagandát sugároztak, mert úgy gondolták, hogy nem kevesebb, hanem még több ideológia kell a neveléshez és a társadalom átalakításához. Applebaum szerint mindezek a jelenségek jól mutatják, hogy egy évvel a jaltai szerződés aláírása után szinte minden megváltozott Kelet-Európában. A moszkoviták és a szovjet titkosrendőrség segítségével uralta a rádiókat, megkezdte a társadalom átalakítását, a civil szféra felszámolását, a politikai ellenfelek megfélemlítését és az etnikai tisztogatásokat.  Azonban a tényleges hatalom még nem volt a kezükben. A jaltai megállapodás értelmében Kelet-Európában szabad választásokat kellett tartani. Azonban a szabad választást és az alapvető szabadságokjogokat szovjetek teljesen másképpen értelmezték, mind a nyugatiak vagy a megszállt országok politikusai. Számukra a választás azt jelentette, hogy egy közös listára lehet szavazni, amelyben a kommunistáké az elsőség. Úgy gondolták, hogy ebben a formában is eleget tesznek a jaltai megállapodásnak. Azonban 1945-1946-ban a nem kommunista pártokban még volt annyi, hogy ezt megakadályozzák. Ennek ellenére a választásokat és a népszavazásokat a szovjetek felügyelték, és a kommunista pártok előnyt élveztek a tömegtájékoztatásban és a közszereplésekben is. Minezeket figyelembe véve Applebaum azon a véleményen volt, hogy a kommunista pártok, és maga Sztálin is, teljesen egyértelműen biztosra vette a kommunisták győzelmét. Ezért is okozott megdöbbenést a vereség. Ekkor a kommuinsta pártok taktikát választottak és erőszakkal igekeztek magukhoz ragadni a hatalmat. Ebben segítésgükre volt a Szovjetunió és a helyi titkosrendőrségek is. 1947 végére, 1948 elejére pedig szinte teljesen felszámolták a demokráciát. A koalíciós és ellenzéki pártok vezetői elmenekültek (ha tudtak). Applebaum szerint azonban a térség sztálinizálása nem ebben a pillanatban kezdődött, hanem 1948 csak egy folyamat része volt, és a totalitárius rendszer ekkora már régen kialakult. Ezért is nem tekinti lényegesnek a Kominform 1947 őszi megalakulását. Szerinte 1947-ben már eldőlt minden, és a Kominform csak a Truman-doktrínára és a Marshall-tervre adott sztálini válasz volt. Azt ugyanakkor elismeri, hogy a szervezet másik célja a külön utas szocializmus megakdályozása volt. 1947-től a kommuinsta pártok csak a sztálini utat követkették. A Kominform hatását ennyiben ki is merült – írja Applebaum, és a továbbiakban nem játszott különösebb szerpet a térség politikájában. Applebaum végül a gazdaság átalakítását veszi górcső alá. A gazdasági átalakulás, ahogy Applebaum is rámutat, a klasszikus marxi ideológia szerint a gazdasági átalakulás meg kell, hogy előzze a politikai és társadalmi átrendeződést. A kommunisták azonban nem kezdtek nek ia rendszerszintű átalakításnak, csak ahhoz nyúltak, amelytől komoly társadalmi presztízsnövekedést vártak. Először tehát a nagy földbirtokok felosztásához fogtak hozzá, hiszen joggal gondolhatták, hogy a parasztság ezt örömmel fogadja majd, és ezzel őket fogja támogatni. Azonban Appleaum szerint csalódniuk kellett, mert a parasztok kis része fogadta örömmel, nagyobb részük gyanakvással figyelte az eseményeket. Úgy gondolták, hogy a földosztás csak az első lépés, amely megelőzia kollektivizálását. És ebben igazuk is volt, mert sz 50-es években szinte mindehol (Lengyelországot kivéve) állami kézbe kerültek a néhány évvel korábban kiosztott földek és a parasztokat szövetkezetekbe terelték. Ezek után fogtak hozzá a nagyobb üzemek, gyárak és a pénzszektor államosításához. Első lépésben a bányákat, ezután a nagyüzemeket és végül a bakokat államosították. Az államosítás ideológiája az volt, hogy ezzel lehetőség nyílik a társadalom ellátására, az életszínvonal növelésére, és a gazdaság ugrásszerű fejlődésére. A nehézipar államosításától pedig azt várták, hogy a munkásosztály számának a növelése egyben a párt szavazóbázisának a növekedésével fog járni. 1948-ra már alig maradt a magánszektorból valami. Ennek ellenére az életszinvonal nem nőtt, és a központi gazdálkodás és a kötöt árak tönkretették a piacot. Folyamatos hiány volt szinte mindenből. Pedig a párt közgazdászai tudták hol a porbléma, de nem tehettek semmit. A tervgazdálkodás bevezetése sem oldotta meg a problémákat, csak tovább mélyítette a válságot. A kudarcok ppedig, ahogy más területeken is, csak tovább fokozták a radikalizmusukat.

A második rész első két fejezete a rendszer valós vagy annak vélt ellenségeivel foglalkozik. Ez is jelzi, hogy a rendszer vezetői egyre inkább paranoiássá váltak, és mindenben és mindenkiben ellenséget láttak. Mindeközben a Szovjetuniót hatalmas presztízsveszteségek is ért (a Marshall-terv elindítása, a berlini blokád és Jugoszlávia kilépése a blokkból). Ez pedig tovább növelte a paranoiát és a terrort. Ugyanekkor tovább fokozták a társadalom ideológiai átnevelését. Ekkor sokak számára úgy tűnt, hogy a totális állam kiépítése sikerrel jár. Ehhez azonban le kellett számolni a reakciós és a belső ellenséggel. Az egyház már 1944/1945-től kezdve folyamatos támadást volt kénytelen elviselni. Az egyházi személyek elleni támadások már a Vörös Hadsereg bevonuálásval megkezdődtek, de magát az egyházat mint szervezetet nem támadta. Nem tiltotta a vallásgyakorlást, nem rombolta le a tempolmokat, ahogy azt a bolsevikok tették 1917-ben. 1947-re azonban elfogyott a türelem és a titkosrendőrség bevetésével már az egyházi intézményeket is célba vették, és az egyházi vezetők ellen koncepciós pereket indítottak. Majd célba vették a papságot és együttműködésre próbálták kényszeríteni őket. Akik az együttműködést választották azok gyorsan kikerültek az egyházi hierarchiából. Akik pedig nem voltak hajlandók, azok ellen konstruált pereket folytattak, üldőzték őket. Sokan a távozás mellett döntöttek, mint hogy a rendszer kiszolgálóivá válljanak. Azonban az együttműködő papok a hívek kollaborációját is segítették, hiszen ha ők együttműködnek, akkor az egyszerű emberek miért ne tehetnék? Azonban a kommunisták nem csak a reakciósokban láttak ellenséget, hanem szinte mindenkiben. A volt szociáldemorkatákban, az ellenállókban, a jobboldali vagy polgári politikusokban és párttagokban. Sőt, még a rendszer kivételezettjeibewn is: a munkásokban, a parasztokban és a kommunista párthoz tartozókban is. Senki nem volt biztonságban. A belső ellenséget munkatáborokba zárták vagy kitelepítették őket a pusztaságba. Azonban a terror lassan elérte a párttagokat is. A forradalom lassan elkezdte felfalni saájt gyermekeit. Az ellenük konstruált kirakatperek kísérteties hasonlóságot mutattak az 1936–1938 között lezajlott szovjetunióbeli perekkel. Ez azzal is magyarázható, hogy ezek lebonyolításában a szovjet titkosrendőrök is. Gyanúsak lettek a pártvól kizártak, a nem moszkoviták. Ezek a perek pedig tovább szították a propaganda Nyugat-ellenességét. De nem csak a kommunisták nem érezhették magukat biztonságban, hanem senki. Soha nem lehetett tudni, hogy kiért jön el a titkosrendőrség, és hogy mivel vádolják meg. A rendszer paranoiája hihetetlen magasságokba csapott. 1950-re pedig az államvédelem végleg felszámolta a civil és társadalmi szervezeteket és támogatóikat. Az utolsó csapást a szabadkőművességre mérték. A féktelen terror mellett a kommunisták figyelmet fordítottak a folyamataosan rettegésben tartott társadalom átformálására. Átalakítottak a közoktatást és a társadalmi szervezeteket is. Ebben látták a lehetőséget a Homo sovieticus megteremtésére. Ez az embertípus lesz majd a totális állam polgára, aki soha nem fog tudni kilépni a rendszerből és aztt feltétel nélkül elfogadja és támogatja. Az oktatás átszervezése azt eredményezte, hogy a rendszerbe belépők (akár gyerekek voltak, akár pedagógusok) már a kezdetektől fogva ideológiai agymosáson mentek keresztül. A totális állam felsőbbrendűségét hirdették a tankönyvek, a mesék. Ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a kommunisták hittek a szerzett tulajdonságok örökölhetőségében, azaz abban, hogy neveléssel bármely gyermek jó állampolgár lesz. Az ideológia folyamatos csepegtetése a felsőfokú intézményekben sem hagyott alább. Kötelező lett a marxizmus-leninizmus oktatása, és igyekeztek munkásszármazású fiatalokkal feltölteni a pedagógusi kar. Azonban a rendszerhű tanárok kinevelésével megbízott professzori réteg átalakítása már jóval nagyobb nehézséget okozott. Igyekeztek lecserélni a nem megbízható professzorokat és helyzetbe hozni a rendszerhűeket. Ezért hozzáláttak bölcsészeti, jogi és szociológiai fakultások átszervezéséhez, és a szovjet minta alapján ideológiai tartalommal töltötték meg, ezzel is biztosítva egy újgenerációs, rendszerhű értelmiség kinevelését. Ehhez nem csak a hagyományos felsőoktatást használták fel, hanem a pártfőiskolákat is, amelyek célja a megbízható káderek kinevelése volt, főként a szegény sorsú, munkásszármazású fiatalokból. A kommunisták azonban a tanításon és a munkahelyen kívüli tevékenységekre is gondott fordítottak, mert ebben látták a legnagyobb veszélyt az új generációra. Ezért folyamatosan programoakt szerveztek nekik, táboroztatták őket, hogy megóvják a fiatalokat a káros hatásoktól. A propaganda azonban nem csak a gyerekeknek és a fiataloknak szólt, hanem mindenkinek. Így az aktív doplgozóréteg sem maradhatott ki az ideológiai nevelésből. A munkásságot munkaversenyekkel, a sztahanov-mozgalom bevezetésével próbálták érdekeltté tenni. Ez azonban ellentétes hatást váltott ki, hiszen ennek hatására a normák folyamatosan, a bérek azonban egyáltalán nem emelkedtek. De nem csak a munkaidőben zajlott az átnevelés, hanem azon kívül is. A politikai és kulturális előadások, az ünnepségek, a kultúrműsorok mind ezt a célt szolgálták. De külön figyelmet fordítottak a vezetők kerek évfordulóira és a sporteseményekre is. A kommunista ideológia és propaganda az élet minden területén és minden pillanatában jelen volt. Így nem kerülhették el az átalakítást a művészetek sem. Az egykor sokszínű kelet-európai képzőművészet, építész és irodalom a kommunista államban szürkévé, sematikussá vált. A különbőző irányzatokat a szocialista realizmus váltotta fel mint a korszak hivatalos irányzata. A városokat és a köztereket szovjet minta alapján építetették át. Az épületek és a terek a kommunizmus nagyságát és ideológiai felsőbbrendűségét voltak hivatottak hangsúlyozni, akárcsak a festmények, az irodalmi alkotások és a filmek. Ugyanezt a nagyságot és felsőbbrendűséget kellett mutatnia nagy léptékben a tipikusan szovjet példa alapján felépült szocialista városoknak nagy tereikkel és útjaikkal, újépítésű házaikkal és gyáraikkal. Olyan várost akartak építeni a dolgozóknak, ahol nem csak dolgozni és aludni lehet, hanem a szabadidő eltöltése sem okoz gondot. Mivel a propaganda kiemelt figyelmet fordított ezekre a városokra, a kommunisták a városok ellátását is a többi városét meghaladóan igyekeztek biztosítani. Az írók és filmrendetők pedig külön is foglalkoztak ezekkel a városokkal mint a szocialista rendszer emblematikus helyeivel. A társadalom és az állam intézményeinek ilyen mértékű átalakítása nem valósulhatott volna meg tagjainak aktív ellenállásával. Azonban a többség belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és vagy kényszerűségből vagy a jobb élet reményében, de együttműködött a rendszerrel. Mások, kevesebben, a passzív ellenállást választották. Ezt a fajta kollaborációt a háború utáni fásultság, a kommunisták terrorja és az etnikai tisztogatások magyarázzák. A titkosrendőrség mindenhol ott volt, és mindenre figyelt, a propaganda pedig folyamatosan ömlött a médiából. Ugyanakkor bizonyos kedvezmények is jártak: jobb fizetés, jobb ellátás. Aki pedig kényszerből vagy a jobb élet reményében titkoban együttműködött a rendszerrel, az szolgálataiért külön pénzt is kapott. Ezért pedig mindössze annyit kérek, hogy ne vegyék észre a propaganda és a valásóság közötti ellentmondásokat. Ez pedig méltányos alkunak tűnt. A legtöbben azonban nem álltak az állam szolgálatába, nem hittek a propagandának. Egészen egyszerűen csak élni akartak. Aki viszont megkötötte a maga kompromisszumát a rendszerrel, az többé nem tudott szabadulni. Ezek pedig sok esetben elviselhetetlen traumát okoztak, mert ez a magán és a nyilvános szféra  folyamatos elválasztását követelte meg. A passzaív ellenállók nagy része a rendszer jövőjének tekintett fiatalok közül került ki. Lázadásukat nem fegyverrel, hanem más eszközökkel hajtották végre. Kirívó, feltünő ruhákat hordtak, dzsesszt majd rock ’n rollt hallgattak. Ezzel tiltakoztak a mindent eluraló szürkeség és fásultság ellen. A lázadás azonban nem csak külsőségekben jleentkezett. A rendszer elleni lázadást testeítette meg a vicc is, amelyben a rezsim propagandájának, politikájának abszurditását fejezték ki. Ez a fajta lázadás azonban akár komolyabb következményekkel is járhatott, mert a hatalomnak szinte soha nincs humora, és ez a kommunistákra főleg igaz. A rendszerrel való szembenállást fejezte ki a vallás és az egyház is. Aki pedig egyik helyen sem talált védelemet, annak nem volt más választása, mint hogy elmenekül. Azonban a háatárzárak miatt ez sem volt veszélytelen vállalkozás, de mivel semmi jel nem mutatott arra, hogy bármiféle változás állna be, sokat vállalták ezt a kockázatot.

Azonban 1953-ben szinte egyik napról a másikra megváltozott minden. Március 9-én meghalt Sztálin és az addig megingathatatlan hitt rendszeren a repedés jelei voltak láthatóak. Napvilágra kerültek az addig titkolt rendszerszintű problémák. A gazdaság romokban hevert, az elégedetlenkedők pedig, látva a rendszer elbizonytalanodását az utcára mentek, de ezúttal nem a rendszer mellett, hanem ellene tüntetve. A szovjet vezetők azonban az ideológia helyességét nem kérdőjelezeték meg, csak a helyi vezetők kompetenciáját. Ezért aztán elkezdték átalakítani a kommunista pártokat. Egyeseket önkritikára köteleztek, másokat a hatalomból is eltávolítottak. Ez azonban már nem volt képes megállítani a bekövetkező katasztofákat. Először a berliniek mentek az utcára 1953-ban jobb munkakörülményeket követelve. A berlini tüntetések pedig átterjedtek más városokra is. Másnapra azonban a szovjet csapatok véget vetettek a tüntetéseknek. Néhány nappal később a szovjet vezetésben is változást állt be, és a kezdeti enyhülést újra a keményvonalas politika váltotta fel. A régi vehzetők újra visszatérhettek a hatalomba. De a sztálinizmus már a végnapjait élte. 1955-ben a Varsóban megrendezett Világifjúsági Találkozó és a budapesti vitakörök megjelenése már a rendszer lassú agóniája volt. A fiatalság, amely részt vett ezekben újra megtalálta önmagát. Táncoltak, vitakoztak, változást akartak. 1956-ban pedig a hruscsovi beszéd, amely elítélte a személyi kultuszt, igen gyorsan nyilvánosságra került. A rendszer végső pusztulását azonban a magyar forradalom hozta meg. Igaz ugyan, hogy a forradalom elbukott, de a sztálinista rendszert nem lehetett többé visszahozni.

Applebaum könyvében láthatólag magabiztosan és meggyőzően érvel a totalitárius elmélet, és Terv létezése mellett. Számára a fordulat nem 1948-ban, hanem már 1944/45-ben megtörtént, és a rendszer erőszakos átalakítása csak amiatt vált szükségessé, mert békés úton nem sikerült mindezt megvalósítani. Azonban a totalitárius paradima helyességét nem tudta igazolni, mégha ezt nyíltan nem is mondta ki. És nem azértnem sikerült, mert a történeti kutatások már túlléptek ezen az elméleten és többször is megcáfolták azt, hanem azért, mert ő maga is többször ellentmond ennek az elméletnek. A kötet során folyamatosan jelzi, hogy a totális diktatúra nem tudott kialakulni.

Azonban a kötetben még ezen kívül is van számos hiba, tévesztés Rajk László belügyminiszterségének a kezdetét 1945 novemberére teszi (246), holott Rajk csak 1946 márciusában veszi át ezt a posztot Nagy Imrétől. Rákosi Mátyás életrajzát önéletírása alapján ismerteti és így Rákosit a Kommunisták Magyarországi Pártja alapítójaként tünteti fel (79).[3] Az 1918-as polgári forradalmat „1918-as kommunista puccs”-ként aposztrofálja. Rákosi hazatéréséről pedig a következőt írja: „Rákosi Mátyás szintén Moszkvából érkezett repülőgéppel Debrecenbe a város januári felszabadulása után.[4] Azt a parancsot kapta, hogy állítson fel ott magyar ideiglenes kormányt,[5] és készüljön fel a főváros Vörös Hadsereg általi elfoglalására. Ezt más magyar politikusokkal összefogva tette, akik eddig bujkáltak, vagy most tértek vissza külföldről. Együttesen megtárgyalták egy olyan ideiglenes nemzetgyűlés létrehozását, amely ideiglenes nemzeti kormányt választott.[6]” (97–98.) A Budapesti Nemzeti Bizottságot pedig „budapesti ideiglenes kormány” (225) néven említi.

Mindezek ellenére a kötetet ajánlani tudom minden érdeklődőnek és szakembernek. Az elméleti és a ténybeli hibák ellenére is. Vagy éppen azért.

Jegyzetek: 

[1] Rainer M. János: A magyarországi sztálinizmus – diskurzusok. In: uő: Bevezetés a kádárizmusba. 1956-os Intézet, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2011. 43.

[2] Uo. 45.

[3] Vö.: „[Rákosi] minden bizonnyal nem volt jelen az alakuló gyűlésen 1918. november 24-én…” Feitl István: Rákosi Mátyás (1892–1971). http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/szakirod/feitl.htm

[4] Debrecen 1944. október végén szabadult fel, nem januárban.

[5] Az Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1944. december 22-én megalakult

[6] Rákosi ezért nem is vehetett részt a nemzetgyűlés létrehozásában, és a kormány felállításában. A Nemzetgyűlés 1944. december 21-én alakult meg, és 22-én, ahogy azt már írtam, a kormány.